Klara a taxi ablakának dőlve figyelte, ahogy New York felhőkarcolói végtelen betonfalként magasodnak fölé.
A város zaja nem volt teljesen idegen – London is tudott ilyen hangos, ilyen kegyetlen lenni. De itt mégis más volt.
Durvább. Türelmetlenebb. Mintha a város nem is próbálna úgy tenni, mintha törődne vele. Pontosan erre volt szüksége ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjön benne.
Bár a szája sarkában ott bujkált a rá jellemző, derűs félmosoly, tekintete egy pillanatra mégis üresen a semmibe révedt. A múlt árnyékait azonban gyorsan elhessegette magától; most már csak az új környezet és a tiszta lap számított.
Miután megérkezett, sietve szállt ki a taxiból a jellegzetes bérház előtt. Bosszantotta a késés, de egyszerűen nem számolt azzal, hogy a város lépésben haladó, túlzsúfolt forgalma ennyire lelassítja őt.
Amikor odaért a bejáratnál türelmetlenül várakozó, szigorú tekintetű főbérlőhöz, az idős nő köszönés helyett csak szárazon odavetette:
– Késett.
Klara egy enyhén kínos, de jóindulatú mosollyal próbált mentegetőzni, ám az asszony egy fagyos kézmozdulattal azonnal beléfojtotta a szót.
A kifogásokra teljes érdektelenséget mutatva az ajtó felé bökött.
– Erre.
Majd némán elindult a lépcsőházba, hogy megmutassa a lakást.
Az asszony szó nélkül lépett be az albérlet ajtaján, Klara szinte futva követte. A lakás nem volt nagy – de itteni mércével senki nem kapott többet a pénzéért.
Mrs. Evons végigjárta a lakást olyan lendülettel, mintha egy csomagot adna át. Konyha, fürdőszoba, a másik szoba ajtaja – mindent egy-egy szóval nyugtázott, és már ment is tovább.
Klara kapkodva követte a tekintetével, és közben próbált nem el botlani a táskáiban, amit még mindig a kezében tartott.
Mrs. Evons tett egy próbát a lakótárs bemutatására.
Kopogott.
Amikor nem kapott választ, a tekintete meg sem rezzent – mintha pontosan erre számított volna.
– A lakótársa. Megbízható, rendesen fizet. – Egy pillanatig megállt.
– Csak hát... nincs egészen a földön. De ez az Ön problémája lesz, nem az enyém.
Klara bólintott.
Majd kiderül. A munkám során otthon is volt dolgom az effélékkel. -gondolta magában.
Visszaértek az bejárathoz. Mrs. Evons a táskájából előkerítette a kulcsot.
-Ezzel végeztünk.
– Köszönöm, Mrs. Evons. Igazán nem lesz semmi gond. Csendes vagyok, rendes vagyok – alig fogja észrevenni, hogy itt vagyok.
Az asszony szkeptikusan hallgatta Klara hálálkodását. A kifejezése nem sokat ígért – őt nem könnyű meggyőzni puszta szavakkal.
– Remélem is. – Megállt az ajtóban. – Egy dolgot azért tudjon – nem igazán szeretem a zűrös bérlőket.
Az ajtó csendesen becsukódott. Klara ott állt a kulccsal a kezében. A lakótárs ajtaja mögül halvány, tompított hangok szűrődtek ki.
- Hát, ezek szerint él.
A szobája nem volt nagy, de nem panaszkodott. Kigurította a bőröndjét, kinyitotta, és körülnézett. Kevés volt a cucc – szándékosan.
A fontosabb dolgok holnap érkeznek, addig ez választék van. Kicsomagolt. Egy óra sem kellett hozzá.
Úgy döntött, kimegy a városba. Gyalog, céltalanul – ez volt a módszere. Otthon is így csinálta: járt, amíg az idegen utcák valamikor, valahogy el nem kezdtek sajátnak érződni.
A munkával sem kellett egyelőre törődnie – csak napok múlva kezd, és mindent még az utazás előtt elrendezett.
Kb. három órát töltött az ismeretlenben. Mikor hazaért, az ágyra vetette magát – a lába fájt, a gyomra korgott, és pontosan annyi energiája maradt, hogy ezt a kettőt megállapítsa.
Nem volt elveszett – csak éhes és lusta. A pizzarendelés volt az egyetlen opció, amihez nem kellett felállni az ágyról.
Sajnos mégsem volt olyan egyszerű. Fel kellett állni – legalább annyira, hogy átöltsön valamit kényelmesebbre. Úgy érezte, a nap ruhájában enni olyan, mintha munkában lenne még mindig.
Eljött az ideje, hogy valami kényelmesbe átöltözzön.
Visszadőlt az ágyra, és a mennyezetet bámulta. Semmi különös – csak várt.
Szemei lassan becsukódtak. Az egész nap ránehezedett egyszerre – az út, az ismeretlen lakás, Mrs. Evons, az idegen utcák.
Nem aludt el – de nagyon közel járt hozzá.
Nagyjából ötven perc telhetett el, amikor zajt hallott odakintről. Felült az ágyban és figyelt – igen, a nappaliban volt valaki.
A lakótársa. Aki eddig láthatóan nem mutatkozott, most valahogy mégis előkerült.
Épp időben ért ki. A lány a fürdőszobából jött, és már a szobája felé tartott – még két másodperc és újra eltűnt volna. Klara megszólalt.
– Hé, szia!
A lány megállt. Rezzüntelen arccal visszanézett rá. – Hello.
Klara egy pillanatig kereste a szavakat. Mindaz, amit előre eltervezett – a bemutatkozás, a kedves első benyomás, az ügyes nyitómondat – valahogy elpárolgott.
Végül csak ennyit nyögött ki
– Hogy vagy?
A lány semleges arckifejezéssel, egy pillanatnyi habozás nélkül válaszolt. – Megvagyok. Azzal kinyitotta a szobaajtót és visszament. A csukódó ajtó maga mögött hagyott egy tökéletes csendet.
Klara ott állt a folyosón, és a csukott ajtót bámulta. Enyhe döbbenettel. Ezt a bunkó picsát. – gondolta magában.
Gondolatait megszakította a bejárati ajtó csengője. Pislogott egyet. Á, igen. A pizza. Végre valami, ami remélhetőleg nem okoz csalódást.
A pizza félig kivégezve hevert mellette – valahogy mégsem volt annyira éhes. Az esti procedúra ezúttal kimaradt. A fáradtság győzött.